Milyen az öncélú írás? - Lolita - ez most meredek lesz...

Figyelem, érzékeny tartalom!

Félretéve a valódi költők és írók védelmét, a "lírai én" szabálya mögé könnyen elbújhat bármilyen imposztor, így nem csak értéket teremtő, művészi, ámbár húsbavágó, vagy megbotránkoztató tartalmak születhetnek, hanem igazi sötétséget magába foglaló alkotások is, amit a szakma főleg "öncélú xy-nak" nevez.

Pályafutásom során (hagyjuk, hogy milyen, egyelőre nem most lesz, hogy felfedem a kilétem), és főleg inkább az elején több olyan kézirattal is találkoztam (nem, nem vagyok szerkesztő, sem lektor, sem kiadóvezető, mondjuk, úgy, hogy sokkal inkább lelkes béta voltam), amiket megtört és eltorzult elmék írtak.

Ezek közé tartoztak a saját írásaim is.

Mindenkit megnyugtatok, én inkább a "sebzettek" táborát gyarapítottam. Az öncélú írásaim később remek útmutatóul szolgáltak a tudattalanom mélyére vezető út során: az írásterápia piszkozatai iszonyatos hatékonysággal tárják fel a félelmeink, komplexusaink, elfojtott érzéseink és gondjaink okát.

Érdekesség képen, itt van három történet, "íróktól" akik inkább öncélúak voltak, mintsem művésziek:

• A kézirat egy karizmatikus sorozatgyilkosról szólt, akinek varázsa engem is magával ragadott. Olyan jó hanggal volt megírva a novella, hogy már majdnem elhittem, hogy lesz benne valami igazi mondanivaló, vagy egy kis lényeg, esetleg csavar. Még alapos kutatómunka is volt mögötte, hogy hogyan kell egy testet eltüntetni, de persze mindegyiknek meg volt a buktatója.
  A novella egy rendkívül okos álca volt csupán: egy költői, csiricsáré vérfürdőbe torkolló, következetlen valami, amivel nem lett volna bajom, ha ott van mögötte a tartalom, a mondanivaló.
  De ez nem volt más, mint egy meggyötört elme frusztrációjának levezetése: az író saját maga szenvedésének bemutatása.
  Később alkalmam lett rá, hogy jobban megismerjem ezt az "írót" és rá kellett jönnöm, hogy igencsak komoly problémái vannak. Öngyilkossági kísérletek, öncsonkítás és hasonlók megspékelve a gyilkos gondolatokkal és némi személyiségzavarral. Pszichológusra volt szüksége, sikerült rábeszélnem, hogy keressen egyet, de ő egy csinos, frissen végzett terapeutát talált, akit meg is mutatott.
  Mondtam neki, hogy nem biztos, hogy a pszichológusára kellene ráhajtania, de hát végül csak megtette...

Ha érdekel titeket, hogy mi lett a vége, majd szóljatok, és egyszer majd elmesélem.

• A másik eset egy olyan ember, akivel közelebbi barátságot alakítottam ki.
  Olyasmit, amikor már megosztjátok egymással a legsötétebb gondolataitokat is.
  Hát, nem kellett volna.
  Mint kiderült, a srácnak komoly mentális problémái voltak, ugyanis betegesen vonzódott a fiatal kisfiúkhoz. Ezt persze úgy tudtam meg, hogy elküldözgettük egymásnak a "legdurvábbra sikerült" írásainkat, és hát egy árvaházi képzelgést találtam az övében.
  Azóta nem tartjuk a kapcsolatot, de nem félek tőle, hogy a képzelgéseit valóra váltotta, ugyanis küzdött velük és küzdött maga ellen, érezte, hogy mi helyes és mi nem, és pont ezért gyűlölte és bántotta is magát. Tudtommal egyszer sem fajult a dolog tettlegességig és természetesen őt is pszichológushoz küldtem.
  Az már kérdéses, hogy volt-e értelme?
  
  
• A harmadik sokkal jobb, de attól még öncélú dolog.
  Volt egy író barátom akivel sajnos már nem nagyon tartjuk a kapcsolatot. Ő tudott a legeslegjobb szexjelenetet írni, olyat, amitől garantáltan mindenki beindul, aki csak egy kis pornóra vágyik. De tényleg! Igyekeztem kicsit komolyabb, hozzáértőbb szemmel ránézni, de nem igazán ment. 😶😐
  Persze elmondtam neki, hogy ez így tök jó meg szuper, de ha nem tölti fel mondanivalóval és tartalommal, akkor ez csak egy pornókönyv lesz. Ezt meg is értette, ám ismerve őt tudtam, hogy nem fog megállni, ugyanis itt éli ki az elfojtott szexuális vágyait.
  Azt persze értettem, hogy mindezt olyan formában akarja tenni, hogy az, aki olvassa is beinduljon, de azt már nem értettem, hogy akkor miért nem ad bele magából többet? Érzéseket, érzelmeket és még több szenvedélyt?
  Egyébként kiadta a könyvét. Nem tudom, hogy mekkora sikere lett.
  

(._.)

Az öncélú írás, avagy "gyilokpornó"

Láthatjuk, hogy sokféle öncélú írás létezik. Ezek közül a terápiás jellegűek a legjobbak, valamint a szexuális tartalmúak, mert ezek ártalmatlanok vagy építőek is lehetnek. A probléma ott kezdődik, amikor az ember olyan oldalakra téved, ahol direkt gore és szexuális erőszak tartalmú írások vannak.
Aki nem tudja, hogy mit jelent a gore, az keressen rá, a definícióból még baj nem lehet.

Öncélú nagyjából három okból lehet valami:

1.   Az "író" a saját tudattalanjának mélyét tárja fel (tudatosan, vagy véletlenül) az írásai által ami valójában egy igencsak hatékony írásterápia.
   
   
2.   Az "író" villogni akar azzal, hogy ő ilyet meg olyat tud írni.
   
   
3.   Az "író" csak azért ír gyilkosságról, erőszakról, halálról, mert élvezkedni akar rajta, esetleg megbotránkoztatni, vagy amolyan "gyilokpornóval" akar szórakoztatni másokat. (Tudom, ez több és vitathatóak is, de ettől még kb. egy kategória és lényegében egyik sem jobb a másiknál.)

Összefoglalva: hogyha az író a borzalmak mellé nem társít semmilyen tanulságot, elvet, erkölcsi iránymutatást, amolyan "nevelő szándékot," és nem is fel akarja hívni a figyelmet egy égető problémára, akkor a borzalmak, amiket ír, öncélúak és kb ugyanazért vannak, mint a pornó.

És persze ha most valaki ezeket olvasva nekiáll és gyorsan beletesz némi mondvacsinált erkölcsi igazságot a regénye végére, attól még nem lesz igazolható a dolog. Ugyanis nem a borzalmakból következik az erkölcsi iránymutatás, hanem éppen fordítva. Az erkölcsből következnek a borzalmak. Határ van az öncélúság és az OKKAL történő ocsmányságok között.

De mi van akkor, ha ezek a határok elmosódni látszanak?

Öncélúság "lírai én" álcája mögött?

Az előző bejegyzésekben beszéltünk az író fejében létrehozott, fiktív karakterről, mint a "lírai én" megjelenése. Tárgyaltuk, hogy hogyan lehet egészségesen megélni fejben a borzalmakat, legyen szó bármiről és hogyan lehet belőle úgy visszajönni, hogy az ember ne sérüljön. (Persze mélyreható pszichológiai metodikát nem taglaltunk hozzá, azt gondolom mindenki unná és amúgy is laikusként írjuk ezeket).

Témánk a karakter és most nem a pozitív karakterekről lesz szó, mert hát a pozitív karaktereket sokkal inkább vállalják fel az írók. Vegyünk egy igazán negatív karaktert, mondjuk Vladimir Nabokov lírai énjét: Humbert Humbertet a Lolitából.
Aki nem ismerné őt, annak most bemutatom egy molyos ismertető kimásolásával.

"A Lolita főhőse-elbeszélője, Humbert Humbert, francia születésű irodalomkutató és elvetélt író, akit perverz vágyak gyötörnek. Hányatott múltat hagy maga mögött, s gyanús idegenként kóvályog Amerikában. A javakorabeli férfi jelenét Lolitával, szállásadónője tizenkét éves lányával való találkozása szabja meg. Humbert előbb a gyermek közelébe férkőzik, majd amikor az árvaságra jut, a gondviselője, rabtartója és rabszolgája, kínzója és áldozata lesz. A démonikus viszony hátteréül az ezerszínű és végtelen Amerika szolgál, az óceántól óceánig nyújtózó Újvilág, melyet a duett többszörösen végigutazik, mígnem Quilty, a titokzatos drámaíró elrabolja Lolitát, hogy a maga – Humbertnél nem kevésbé perverz – vágyait élhesse ki rajta. A szerelmétől, léte értelmétől megfosztott Humbert végül fölleli és megöli ellenség-hasonmását."

Szépen körbe van kerítve, hogy egy középkorú férfi megdugott egy tizenkét évest, igaz? Humbert Humbert tehát egy igazi manipulatív, számító, ocsmány, pedofil aki komoly pszichiátriai eset.

Szoktam ajánlani a barátaimnak, hogy aztán kellemeset vitázzunk róla, ugyanis én egy remekműnek tartom annak ellenére, hogy valóban bicskanyitogató és magam sem hiszem el, hogy az író maga nem a saját lelke sötétjéből merített, hanem egy "gondolatbuborékban" alkotta meg Humbert Humbertet. A valóság szerintem a kettő között van.

Nyugalom, az oldalon nem fogom bemutatni vagy ajánlani a könyvet, de úgy érzem, éppen a témába vág, ugyanis nem csak régen, hanem a mai napig is rengeteg vita kering akörül, hogy ez a regény valójában mi, valamint, hogy Nabokov maga is pedofil volt-e? És ha igen, akkor minden amit leírt, vajon az ő tapasztalatai-e, vagy csak vágyainak testet öltése?
Elvégre önmagában a vágy még nem bűn, hanem betegség, komoly betegség, amivel Nabokov biztosan tisztában is volt, hiszen bár Humber szemszögéből ír vérfagyasztó hitelességgel, mégis a regény teljessége arra fut ki, hogy ez az emberi lény elnyeri méltó büntetését, annak ellenére, hogy megértjük a beteg vágyait de mellette mélységesen elítéljük azt. (Aztán persze ennek a végnek más értelmezései is vannak, amik ráerősítenek a kételyekre.)
A történet többségében látjuk és érezzük az író és Humbert saját magával való kínlódást, de ezt semmisé teszi, hogy Humbert azzal vádolja Lolitát, hogy ő csábította el és végül is úgy érezzük, hogy nem bánja azt, amiket tett.

Véleményem szerint, ahhoz, hogy egy ILYEN karaktert ILYEN hitelesen alkosson meg valaki, muszáj, hogy saját magából a saját démonaiból és a saját érzéseiből merítsen --> Nem azt mondom, hogy Nabokov pedofil állat volt, aki kislányokat erőszakolt, de olyan hitelesen tárja fel egy ilyen ember lelkének mélységeit, hogy a későbbiekben komoly pszichológiai tanulmányokat és tananyagokat építettek erre a könyvre.
Nem kizárt, hogy Nabokov tisztában volt a saját sötét, elnyomott tulajdonságaival és kiragadta azokat felhasználta és felerősítette őket, formálta, mígnem sikeresen megalkotta és élővé tette saját magában Humbert Humbertet.

Ettől féltek a kortársak és ezért néznek a mai napig ferde szemmel a regényre: Sokak szerint a tény, hogy Nabokov pszichológiai tanulmányokra alkalmasra írta meg Humbert Humbertet, alátámassza az állítást, hogy Nabokov maga is küzdött Humbert démonaival, de valószínűleg nem fajult tettlegességig, mert a Lolita története által kiélhette magát.
Elbizonytalanítani csak az bizonytalanítja el az embereket, hogy Nabokov ugyanolyan élesen és tudatosan állt saját regénye problematikájához, mint magához a pedofília témájához, akárcsak egy épkézláb és elméjű ember: egy ponton ő maga döf kést Humbert szavai által azokba, akik azért olvasták a könyvet, hogy egy kislány megrontásán élvezkedjenek, vagy akik arra vártak, hogy majd jól megbotránkozhatnak.

Nem foglalok állást, (igazából már megtettem) hiszen ki vagyok én, hogy megmondjak bármit? Tény, hogy Nabokov regénye elmossa a határt az öncélúság és a valódi írás között, így hát zárom a sorokat egy újabb molyos idézettel:

Sokféle ​pletyka és félreértés övezi a nálunk jobbára csak hallomásból ismert Vladimir Nabokovot és híres-hírhedt regényét, a Lolitá-t. E nevezetes könyv éppúgy végigjárta a maga kálváriáját, mint századunk más jelentős, a pornográfia vádjával illetett regénye, például Lawrence Lady Chatterley-je, vagy Joyce Ulysses-e. Ez a hihetetlenül gazdag, irodalmi allúziókkal, utalásokkal, már-már rejtvényekkel átszőtt mű azonban sokkal több egy szerelmi-szexuális kapcsolat taglalásánál: ízig-vérig művészregény, amely metaforikus áttétellel művészet és élet, alkotói képzelet és nyers életanyag, művész és polgár viszonyát, azaz egy jellegzetesen huszadik századi témát dolgoz fel egy esztétikai életszemlélet jegyében.

 

Moi... Lolita