Pezsgő(k,) csókok, tüzijáték, szilveszter - Fotó vs. Megélés

A szilvesztert egy visegrádi szállodában töltöttük a párommal, ahol természetesen tűzijátékkal köszöntötték az újévet. Pezsgővel a kezünkben egymásba karolva koccintottunk és néztük a fényeket.

Mániám figyelni a körülöttem lévő embereket. Most is ezt tettem, így feltűnt, hogy a tömeg nagyon nagy része hátat fordítva a látványnak, és a telefonjukkal bajlódva toporogtak, hogy egy tökéletes pózőr, mosolygós-csókos, boldog képet lőhessenek. Néhányan megszenvedtek vele, másoknak gyorsan sikerült, aztán gyönyörködtek az elkészült fotóban, majd tették is fel instára, facebookra, mittudoménhova, de mire sikerült, addigra lemaradtak szinte az egész fényjátékról.

De a kép meglett.

"Ostoba, igazi elbaszott világ" – gondoltam és továbbra is a páromba karolva lehúztam a pezsgőmet.
A szemem sarkából vettem észre, hogy engem néz.
Szuper, lebuktam, most kérdezgetni fog, hogy mi bajom, de aztán csak rám mosolygott.
– Csinálunk egy képet? – kérdezte.
Már egy ideje együtt voltunk és tudtam, hogy szereti a képeket, de nem szeretett mindent is fotózni. Meglett. Ő lőtte a tökéletesség igénye nélkül. Ennyi volt. Gyors és határozott. Több szó nem is esett róla, mégis, később, amikor otthon elgondolkoztam rajta, még akkor sem láttam értelmét. Elvégre emlékeztem az egészre...
A félédes pezsgő íze, a ropogva-robbanó szivárványok, a mosolyba húzódó éjféli csók, és a csípős, téli szél mi mégis kellemesen hűtötte az arcunkat. Egymásba karoltunk és örültünk, hogy itt vagyunk egymásnak. Megéltük a pillanatot és annak esszenciáját elraktároztam magamban.
A gondok napokkal később kezdődtek. Otthon is emlékeztem az egészre, tudtam, hogy jó volt és tudtam, hogy milyen csodálatos pillanatokat éltünk meg. Tudtam, és ez volt a baj: hogy csak tudtam... Aztán február táján az évfordulónk alkalmával ajándékot kaptam a páromtól. Egy fotóalbumot, olyat, amivel a nagyszüleink mindig mutogattak az idegeneknek meg cikis helyzetekbe hoztak az új párunknál.
Az albumban az elmúlt négy év minden megörökített pillanata szerepelt.
Fellapoztam és valósággal elöntöttek az érzelmek. Kutyasétáltatás az erdőben. Az első közös nyaralásunk. Hajókázás a Velencében. És a szilveszter...
Potyogni kezdtek a könnyeim, még ha jól el is titkoltam előle.

Ekkor döbbentem rá először a képek igazi varázsára. Arra, hogy egyfajta külső katalizátorként működve képesek a tudattalanunk mélyén rejtőző érzelmeink újraidézésére méghozzá sokkal erősebben, mint amikor mi idézzük fel magunkban.
Egy pszichológiai előadáson (amit már nem tudok felidézni) azt mondta a terapeuta, hogy az élmények elhalványulnak csakúgy, mint az emlékeink, mert az agyunk mindig a legközelebbi érzéshez és gondolathoz kapcsolja a megélt dolgot.
Azaz, mi már nem a pillanatra emlékezünk, hanem arra a gondolatra és érzelemre, amikor később visszaidéztük azt a pillanatot. Aztán megint és megint, mígnem már csak tudjuk és nem érezzük, hogy mennyire is jó volt az adott pillanat.
Ám a fotók, vagy videók, akár a gyerekkor egy édes illata, megnyitja az utat az eltemetett pillanathoz és visszaidézi az emlékeket és velük együtt az érzéseket is, amiket egyedül, vagy akár a párunkkal együtt újra átélhetünk.
De nem lenne mit visszahozni, ha akkor és ott, amikor történik, nem éljük meg a pillanatot.
Így hát be kellett látnom, hogy megörökíteni azt, amit megéltünk, igenis fontos, hogy később újra felidézhessük. Nem ördögtől való az instagram, a facebook és a technika sem, csak tudnunk kell őket tudatosan és felelősséggel használni.

Ha erre képesek vagyunk, csodásan kiegészíthetjük az életünket. :)