Regény: az író lelkének lenyomata?
Előző bejegyzéseinkben azt tárgyaltuk, hogy miért fontos a megélés és, hogy olvasói élmény szempontjából miért függ tőlünk is, olvasótól a tökéletes könyv. A mostani írás az olvasói élmény másik oldalát, az író felelősségét tárgyalja abban, hogy egy regény "csak" jó vagy egyenesen "tökéletes."
Lássuk, mikor utálhatjuk az írót!
(._.)
Az író megélései
Természetesen egy írót akkor utálhatunk amikor akarunk, lelkünk rajta, ám én mégis azt hiszem, hogy attól még, hogy nekünk valami nem tetszett, még nem jelenti azt, hogy másoknak sem fog tetszeni. Sőt, általában azok a regények, amik minimum 2-3 országba eljutottak, valahol már megtalálták a közönségüket, ezért mondhatjuk rájuk, hogy "jó" regények (persze vannak kivételek).
Ám ahhoz, hogy tökéletes legyen, az olvasónak rezonálnia kell az íróval azáltal, hogy az író maga olyan hitelesen adja át a megélt pillanatokat, hogy azokban a pillanatokban az olvasón is az a bizonyos ismerős borzongás fusson végig.
Ez függ attól, hogy:
- egyrészt az író maga mennyire tehetséges és mennyire képzett abban amit csinál,
- másrészt, hogy amit írt, azt ő maga megélte, azaz hiteles.
Elvégre hogyan írhatna valaki a szívszaggató első csókról, hogyha még sosem volt első csókja? Hogyan írhatna valaki egy szakításról, hogyha még sosem szakított senkivel? Hogyan írhatna valaki egy veszekedős-fájdalmas szakításról, hogyha még sosem vált el így? Hogyan írhatna valaki egy ütésváltásról, ha még sosem verekedett?
Igazából simán. Simán írhat bárki bármiről bármit.
Csak óriási különbség lesz aközött, hogy valaki csak megírja, esetleg darabosan kifejti, vagy megpróbálja elképzelni, és aközött, hogy már megélte a dolgot, vagy legalább valami hasonlót. Mindez, nekünk olvasóknak iszonyatosan fontos, hogy az író megélte-e az adott jelenetben megjelenő érzéseket, hangulatokat, történéseket, vagy gondolatokat, mert csak akkor lehet igazán mélyrehatóan írni bármiről, hogyha az, aki ír róla, már benne volt és megélte. Ha valamit nem tudunk, nem éreztünk, nem tapasztalatunk, akkor nem érthetjük igazán és nem adhatjuk át úgy, ahogyan a többi ember megélte, tapasztalta.
- egyrészt az író maga mennyire tehetséges és mennyire képzett abban amit csinál,
- másrészt, hogy amit írt, azt ő maga megélte, azaz hiteles.
Elvégre hogyan írhatna valaki a szívszaggató első csókról, hogyha még sosem volt első csókja? Hogyan írhatna valaki egy szakításról, hogyha még sosem szakított senkivel? Hogyan írhatna valaki egy veszekedős-fájdalmas szakításról, hogyha még sosem vált el így? Hogyan írhatna valaki egy ütésváltásról, ha még sosem verekedett?
Igazából simán. Simán írhat bárki bármiről bármit.
Csak óriási különbség lesz aközött, hogy valaki csak megírja, esetleg darabosan kifejti, vagy megpróbálja elképzelni, és aközött, hogy már megélte a dolgot, vagy legalább valami hasonlót. Mindez, nekünk olvasóknak iszonyatosan fontos, hogy az író megélte-e az adott jelenetben megjelenő érzéseket, hangulatokat, történéseket, vagy gondolatokat, mert csak akkor lehet igazán mélyrehatóan írni bármiről, hogyha az, aki ír róla, már benne volt és megélte. Ha valamit nem tudunk, nem éreztünk, nem tapasztalatunk, akkor nem érthetjük igazán és nem adhatjuk át úgy, ahogyan a többi ember megélte, tapasztalta.
Akkor most veresse meg magát az író? |
Az írói mesterfogás: akár egy színész!
Ahogy egy színész sem él meg mindent ahhoz, hogy eljátszhasson egy konkrét szerepet, vagy megértsen egy drámai helyzetet, úgy az írónak sem kell minden szir-szart megcsinálnia és megtapasztalnia, hogy jó és hiteles író legyen, mert hát valljuk be: mindent nem lehet.De ahogyan a jó színész, úgy a jó író is meríthet.
Meríthet abból, amije van. Lehet hogy nem lehet mindent, de valami hasonló megélése kell, hogy legyen, máskülönben nem írhat róla, mert nem tud. Vagy tud, de nem lesz hiteles és az egész sántítani fog. De ha az író merít magából, a saját életéből, a saját érzéseiből, a saját megéléseiből, akkor egy kis részletet is fel lehet akkorára duzzasztani, hogy abból kiforrjon a lényeg. Keresni kell valamit, ami hasonlít arra az érzelemre, pillanatra, amit meg szeretnénk hitelesen írni. Ehhez kell egy kis önismeret és némi érzelmi intelligencia, de ez már az írói tehetség kérdése.
Ha mindez megvan, akkor elkapható az a darabka érzelem, az a tünékeny pillanat és voilá:
- Egy félénk szájra pusziból egy hiteles, és talán még szenvedélyes első csók is lehet.
- Szegény halott aranyhalunk emlékéből hiteles, és fájdalmas szakítás válhat.
- Egy összeveszésből a legjobb barátunkkal vagy a szüleinkkel, egy veszekedős szakítás lehet.
- Vagy egy atyai pofonból, esetleg egy esésből levezethető és hitelesen megírható egy verekedés fájdalma.
- Vagy egy atyai pofonból, esetleg egy esésből levezethető és hitelesen megírható egy verekedés fájdalma.
Mert minden tökéletes jelenet az író lelkének egy része, érzéseinek életének egy fájdalmas vagy éppen kellemes, ámbár felnagyított darabkája. Nem elég csak kitalálni, hogy milyen lehet. Érzelmeket is kell társítani mindehhez. Ez a különbség egy jó és egy tökéletesen megírt jelent között: Az író megélése.
Na de akkor mi a helyzet a gyilkossággal? Katt és kiderítjük! |
________________________
Figyelem! Blogunk
személyes véleményeink bazára, ezért Te, kedves olvasónk nyugodt
szívvel vitába szállhatsz bármelyik platformunkon bármelyik
bejegyzésünkkel. Ne tarts magadban semmit! :)
Megjegyzések
Megjegyzés küldése