A "lírai én" bullshit: az írók eltitkolt oldala?

Az előző bejegyzésekben tárgyaltuk a megélés lényegét és azt, hogy a megélések hogyan hatnak a regény-író-olvasó kapcsolatára és, hogy mennyire fontos egy író számára az, hogy a saját megélt pillanataiból merítsen, mert ettől lesz hiteles. Na de hogyan írhat valaki mélyrehatóan és hitelesen egy rablásról, erőszakról, molesztálásról, gyilkosságról, hogyha egyszer a tökéletes jelenet vagy a regény csak a megélések által lehet olyan "tökéletes?" Válasz a:

(._.) LÍRAI ÉN  (._.)

Már az iskolában is megtanultuk, hogy létezik az úgynevezett "lírai én" vagy a "költői én" amit jó nyomatékosan hangsúlyoztak, hogy semmiképpen sem összekeverendő magával az íróval!
A wikipédia pontosan így ír róla:

"A lírai művekben egy ember (lírai én) szólal meg közvetlen formában, általában egyes szám első személyben. Ilyenkor nem a szerző szólal meg, mivel a "lírai én" egy fikció, így nem egyeztethető a szerzővel, akármennyi életrajzi vonás található a műben."

Ez így elsőre elég felmentés szagú, nem igaz? Én legalábbis így éreztem először.
Úgy voltam vele, hogy na majd most jól megmondom, hogy ez igazából csak maszlag, amivel az írók védik a saját jó hírüket még akkor is, ha valami szörnyűséget írva élvezkednek, pl.: egy sorozatgyilkos a főszereplőjük és E/1-ben írnak a gyilkosságok gyönyörűségéről; vagy esetleg pedofíliáról.
Félreértés ne essék, nem gondoltam, hogy az ilyen témákkal foglalkozó írók maguk is gyilkosok vagy pedofilok, de (azért Agatha Christie is mosogatás közben gyilkosságról fantáziált) mindenképpen úgy voltam vele, hogy ez egy elfojtott, titkos oldaluk, amikkel maguk is küzdenek. De aztán, szokás szerint a kedves párom rávilágított, hogy azért mégsem ilyen egyszerű ez az egész: 

"Az író bár maga képzeli el a kérdéses dolgokat, az ő fejében megy végbe a folyamat, ő hozza létre a karaktert, az ő fejében létező karakter élvezi a gyilkosságot, ő veszi át ennek a karakternek az érzéseit, ő éli meg, de ő maga mégsem azonosul vele, tehát ezek nem az ő érzései és nem ő követi el a tettet, mert ő maga nem lenne képes rá. Ő csak gerjeszti mindazt, ami a fejében végbe megy."

Hellyel-közzel igazat kellett neki adnom, elvégre valóban, az író fejében létrejövő karakterek és azok érzései normál esetben csak annyira azonosak az íróval, mint amennyire egy method acting színész azonos az általa megformált negatív szereplővel. Tehát, ezzel a dologgal egészen addig nincs baj, amíg az író saját maga elhatárolódik ezektől az érzésektől, ellenkező esetben ez az egész csak egy bullshit.
Na de menjünk egy kicsit mélyebbre...

(._.)

 A "lírai én" szabály kétféle alkalmazása

Természetesen tudjuk, hogy a líra: vers. De attól még ugyanez a "lírai én" szabályt vonatkoztatják sok esetben a regények íróira is és itt nem csak azokról beszélek, akik E/1-ben írnak.
A világirodalom nagy remekei többnyire polgárpukkasztó és abszolút elfogadhatatlanok voltak: vagy olyan rendszerekben és történelmi időszakokban íródtak, ahol nem volt szabad a műben lévő értékeknek még csak felületet sem, nemhogy hangot adni (pl.: Bulgakov: A Mester & Margaríta); vagy olyan jelenetekkel voltak tele, ami még ma is morálisan elfogadhatatlan egy jóérzésű ember számára, vagy valamilyen kényes társadalmi témát boncolgat (pl.: Anne Rice: Vámpírkrónikák; Vladimir Nabokov: Lolita)

És igazából itt már ketté is szedtük a dolgot. Ami közös bennük, az a "lírai én" szabály amire az írók-költők hivatkozhatnak. Ez kissé gúnyosan, mégis kifejezően körülbelül úgy hangzik, hogy:

"Ez nem én vagyok, ezek nem az én, hanem a szereplőim gondolatai, ez csak egy fikció." 

Ez esetenként jól jött és sok írót, költőt megóvott a börtöntől vagy magától a haláltól, merthogy sokszor egyértelműen látszik, hogy az író ezzel a "lírai én" dologgal csak meg akarja úszni azt, hogy felelősségre vonják őt mondjuk a rendszerellenes, kritikus írása miatt. Ami nem baj, elvégre miért ne védhetné az írót egy ilyen szabály? Mindenki elfogadja, hogy egy írót vagy költőt nem lehet felelősségre vonni azért, amit a műveiben a "lírai én" mond vagy csinál, de közben mindenki jól tudja, hogy ezek az ő érzései, és ezek az ő gondolatai (gondoljunk csak Arany János: A walesi bárdok balladájára --> régi, de érdemes meghallgatni).

A probléma ott kezdődik, amikor az emberek ezt a fajta "lírai én"-ezést összemossák a másik fajtával, azzal, amikor az író egy rendkívül negatív karakterbe helyezi bele magát és úgy ír, mintha ő mesélné el a történetet (pl.: Nabokov Lolitájában az író egy pedofil férfi szemszögéből ír). Ezzel sincs baj, de ha ebben az esetben is azt feltételezzük, hogy az író igazából a saját érzéseit és véleményeit írja meg, akkor könnyen érezhetjük úgy, hogy a "lírai én" csak egy álca, egy jól használható védekezés arra, hogy az író legálisan írhasson szörnyűségekről.

De ha nem így van, akkor mégis hogy?

Elképzelt borzalmak, avagy a biztonságos(?) képzeletbuborék

Az, hogy a karakterek nem egyenlőek a szerzővel tagadhatatlan tény.
Az viszont, hogy a karakterek a szerző részei, már úgyszintén, ahogyan az is, hogy az élet nem csupa habos torta, meg szivárvány és csillám, ezért az írók olykor kötelességüknek érzik, (és valahol így is van), hogy ezt megfelelően be is mutassák.

És hát valljuk be: vannak aki ezt nem szeretik.

Az előző bejegyzésekben volt róla szó, hogy egy jó és hiteles író a saját megéléseiből merít legyen szó a történetről, az atmoszféráról vagy akár a karakterekről. Úgy, ahogyan a történet és a benne megjelenő, igencsak erős képek egy-egy, az író által megélt pillanatok teljessége, vagy felnagyított részei, úgy a karakterek többsége is az író egy-egy MEGÉLT érzésének, véleményének, gondolatának, kételyének része, legyen az már feltárt és elfogadott vagy akár negatív, elnyomott, nem megélt, a tudattalan mélyén lévő dolog.

Abban mind egyetérthetünk, hogy ha valamiről nem tudunk, arról írni sem lehet, hiszen azt sem tudjuk, hogy létezik. De hát akkor mit tehet az író, hogyha egy gyilkosságról akar írni a gyilkos szemszögéből? Vagy egy erőszaktevő, esetleg pszichopata szavait és érzéseit akarja a lehető leghitelesebben az olvasó elé tárni egy regény formájában?

Elő kell vennie az empátiáját (még ha ilyesmivel nem is kellene empatikusnak lenni) és a saját érzelmi intelligenciáját (amivel az egészet kezelni tudja), hogy aztán egy olyan képzeletbuborékot alkosson a saját fejében, amiben mindenféle borzalmat biztonsággal megélhet.

Ez egy roppant fájdalmas rész.

Ugyanis az alkotófolyamat része, hogy ezeket az író a lehető legrészletesebben és legerősebben elképzelje és ezáltal ő is megélje. Mert bár a legfontosabb a hitelesség, egészen egyszerűen vannak olyan dolgok, amiket nem lehet és nem szabad megélni, mert nem elfogadható, ember ellen való dolog. Éppen ezért ilyenkor az írónak (még ha kényelmetlen is) mélyrehatóan, ha úgy tetszik "saját magát hipnotizálva" kell beleképzelnie az adott helyzetbe, kialakítani a körülményeket, megalkotni az adott karakter hátterét, érzésvilágát, és meg KELL értenie a pszichopatát a fantáziáját használva, hogy olyan erősen lássa maga előtt a jelentet és olyan részletesen, hogy az tényleg úgy tűnjön a számára is, hogy ott volt a gyilkossal együtt, és kéz a kézben megélte a dolgot.

Természetesen erre csak akkor van szükség, hogyha pl.: egy gyilkosságot tényleg megrázóra szeretnénk megírni, esetleg egy lélektani-pszichológiai thrillert írunk, ahol fontos, hogy az olvasó megértse azt, hogy milyen folyamatok mennek végbe a főszereplőben.

De nem veszélyes ez?

Az önismeret mocsarában

Ha eddig nem lett volna elég nyomasztó a téma, akkor most menjünk még mélyebbre.
Elvégre, ha az író valóban képes létrehozni egy képzeletbuborékon belül, az elképzelt világban egy elképzelt, fiktív karaktert, akkor egy saját maga által mesterségesen kreált érzelemvilágban viszi véghez mindazt, amit a karakter elkövet. Ezzel persze az író nem ért egyet. Mármint azzal, amit a karakter csinál, de mégis, a buborékon belül képessé válik arra, hogy megértse és átélje a kitalált karakter érzéseit, így akár élvezheti a lecsorgó vért a kezén, vagy egy élet kioltását, vagy még szörnyűbb dolgokat.

Ehhez rendkívül nagy önfegyelem kell.

Ugyanis, akár egy színész esetében, az írónak is el kell felejtenie a valódi énjét, fel kell adnia egy időre a saját világát és el kell tudnia fogadnia egy másik, fiktív valóságot, ahol egy fiktív "én" bőrébe bújva átveheti annak érzelmeit.
Ez pedig rendkívül veszélyes. Főleg a labilis, eleve sérült embereknél, de egy ép elméjű író is bajba kerülhet, ezért tudni kell a megélés után elvonatkoztatni és le kell választania magát arról az "én"-ről máskülönben problémái adódhatnak később. Több színész, aki a method acting híve mesélt arról, hogy nagyon nehéz volt kijönni a szerepből és a legtöbbjüknek szükségük volt  valamiféle "lezárásra."

Régen (vagy talán most is) ment egy magyar sorozat a tévében Éjjel Nappal Budapest néven. A sorozat sajátossága az volt, hogy nagyon realisztikusak voltak a reakciók, egyáltalán nem színpadi, szappanoperás, elnagyolt viselkedések voltak, hanem maguk a szereplők nagyon is emberien reagáltak.
Amikor készítettek egy kulisszák mögötti kis videót a szereplőkkel, megtudhattuk, hogy bizony ebben sok munka volt és egy pszichiáter is dolgozott a stábbal, hogy bele tudja őket vinni ezekbe a megélésekbe aztán pedig külön foglalkozás volt minden forgatás után, hogy ki tudjanak jönni belőle.

Ebben nyújt segítséget az önismeret, ami egyébként az ilyen gyakorlatikkal fejleszthetőek. Sokat elmond rólunk egy-egy érzelmi reakció és amennyire elborzaszt minket egy ilyen elmejáték, olyannyira tölt el megkönnyebbüléssel, hogyha elborzadunk egy elképzelt szörnyűségen, elvégre ez jelzi, hogy igenis rendben vagyunk.

A konklúzió tehát: az író valóban megéli a gyilkosságokat, valóban megéli az erőszaktevést, valóban véghez viszi mindazt, amit a gonosztevő főszereplője, de mindezt csak fejben, elvonatkoztatva saját magától és aztán visszatalálva önmagához, ahol aztán megélheti a saját érzéseit és levonhatja a következtetéseit.
Mélyebb szinteken ezt nevezhetjük a "lírai én" valódi lényegének.

_____________________
Figyelem! Blogunk személyes véleményeink bazára, ezért Te, kedves olvasónk nyugodt szívvel vitába szállhatsz bármelyik platformunkon bármelyik bejegyzésünkkel. Ne tarts magadban semmit! :)

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

FairBooks: Halloween-i kiadás - Könyvajánlók

Milyen az öncélú írás? - Lolita - ez most meredek lesz...

A Halál kufárjából a béke hírnöke - röviden a Nobel-díjról